mikor úgy érzed senkinek sem számítasz,mikor nem érzed,h gondolnak rád.de dúl benned a remény,kopogtat szüntelen,hogy hátha mégis,mint olykor megannyiszor,most is kellemes lesz a csalódás.csak ez a remény most igen fakó,nem kopoktad,csak suttog néha,de a könnyektől nem hallom,csak ha nagyon akarom...
segíteni akarok magamon,küzdeni,erőt meríteni,de fogalmam sincs hogy kéne csinálnom.mikor felejteni akarok,és nem magamat kínozni,bízni és nem csak csalódni,remélni,hinni.már nem akarok szenvedni.
régen tökéletes kielégülést adott,ha volt mivel kínozni a lelkemet.most csak őszinte mosolyt akarok az arcomon látni rúzs helyett,mikor tükörbe nézek.
most rögeszmésem szükségem van valakire,akárkire,akire támaszkodhatok,kiben megkapaszkodhatok,mert szakadék fölött lógok,tudom jól.és bárkinek tudok örülni,nem követelek szeretetet hozzá.csak kell,hogy meghallgasson,hogy leüljön velem,és néha válaszoljon.életem első csatája,amit egyedül nem bírok megvívni.az első csata,amiben már bástyákra is szükségem van.és tudom most jól,épp ebben a pillanatban érzem,hogy szomorúan fekszem le aludni éjfél után immáron 20 évesen,ha nem áll most mellém valaki.és tudom azt is nagyon jól,hogy nem fog...csak a remény suttog.
.
.
.
.
a reménynek volt igaza,de nem fogynak a könnyek...
