le se merem írni.
fáj, hogy le se írhatom, hogy félek, ha leírom még nagyobb bajban leszek, ha leírom, rám zúdúl a valóság következménye...ez már valósággá kezd válni. ez a fájdalom. nem tudom elhinni hogy 27 évesen lehetek annyira hülye hogy csak képzelem az egészet.
ugye nem csak képzelem? ugye tényleg vagy? ugye okkal fájsz?
próbálom eltolni, az agyammal gondolkodni, ignorálni, a realitás talaján maradni, de még józanul is hiszem, hogy ez nem véletlen, hogy ennek valóban fájnia kell.
visszajött. és visszatért a fájdalom is, bár sosem múlt el, csak csillapodott, de minden nap belemart a lelkembe. most már hasít, kést forgat, zsibbaszt, felemészt.
megdöglik a lelkem.
mindha a szívem egy részét kitépték és elhurcolták volna, most pedig egy madzagra kötve lóbálnák az orrom előtt, mint egy idomítandó laborpatkánynak a sajt darabkát.
vagy ez a te sorsod? a te rovásod? a bűnhődésed? és én lennék a madzagon lógó sajtdarab?
nem akarom, hogy sajtok legyünk...legyünk mások.
vigyázz, mit kívánsz...
xoxo
