Mikor nehéz döntésekhez érsz,meg kell állnod.Minden döntésed lelassít egy kicsit.De azok a döntések,amelyekkel valamit elveszíthetsz,megállítanak.És egyhelyben kell topognod.Ilyenkor sűrűn nézelődsz vissza,kutakodsz az emlékeidben,mert megnyugtatóbb a múltat nézni,mert az legalább látod.Mint egy mozifilmet.Viszont ha megpróbálsz a jövőben fürkészni,valami hihetetlen kétségbeesés fog ki rajtad.Mert ködös,és bármennyire is akarod,hogy lásd,nem láthatod.És ez a tehetetlenség érzés a legbosszantóbb,legkiborítóbb.Ami félelmet szül.
Mert a nehéz döntések meghozatala előtt félsz....nagyon félsz.Félsz,hogy rosszul döntesz.És bár érzed,hogy drasztikusnak kell lenned,hogy tovább haladhass,valamit itt kell hagynod,életed ezen pontján,hogy tovább taposhatsd az utat,de félsz,mert mi van akkor,ha mégis rosszul súg a szíved,ha mégse döntesz jól,és később nagyon megbánod,vagy mi van,ha jobban fog fájni,mint amire számítasz,és ha ez a fájdalom rosszabb lesz,mint ami most van.Vagy mi van akkor,ha épp most cseszed el egy közelgő csodás boldogság lehetőségét,mert nem voltál elég erős,türelmes,kitartó,hogy kivárd...van e még ebben szusz,vagy már kifulladt?
Én csak levegőre vágyom.Olyan érzés,mintha hónapok óta a tenger méllyén küzdenék az életben maradásért,miközben egyre csak fogy az oxigén a palackból,és csak arra vágyom,hogy egy nagy löket a felszínre dobjon,és vegyek egy hatalmas lélegzetet.
De hogy ez a löket az elszakadás,vagy a kitartásból fakadó újra egymásra találás,azt nem tudom.
A szabadakarat a legrosszabb átok.
XoXo
